Tömény terroir

Miközben a Terroir Club őszi nyitott kóstolójára tartottam, eszembe jutott, hogy hosszú évek óta először alakult úgy, hogy egy nap sem sétáltam fel a Várba a Borfesztiválra. Valahogy nem hiányzott. Ezt viszont nem akartam kihagyni. Nem azért, mert a várbeli napijegy áráért – amiért ott csupán egy használhatatlan poharat kapok –  itt harmincnégy bort is megkóstolhatok. Nem csak azért , mert itt nincs elviselhetetlen tömeg. Nem csak a borosgazdák személyes jelenléte és a borok miatt. Persze, igazából nagyon másról és másoknak szól ez a két dolog, nekem pedig most inkább ehhez volt kedvem. Mennyiségre köpővel a kézben is épp elég ennyi, a hajtás után még olvasni is hosszú lesz a hirtelen benyomások felületes összefoglalóját.

Bott Frigyes borai, mint már megszokhattuk tiszták és finomak. A 2012-es Granum világfajták házasítása (pinot blanc, sauvignon blanc és tramini) egy kis olaszrizlinggel: könnyed, zamatos. A Super Granum ennek kárpát medencei változata (juhfark, hárslevelű és furmint) nem meglepő módon rusztikusabb, karakteresebb darab. Legjobban a Riesling tetszett: épp megfelelő mértékben rajnai és muzslai egyszerre. A névrokon Bott Juditék borai Tokajból pedig egyenesen a legszűkebb kedvenceim közé tartoznak. Ezúttal a Telekit és a Kulcsárt, tehát egy furmintot és hárslevelűt hoztak. Előbbi keményebb, acélosabb, utóbbi kedvesebb, szélesebb. Bármelyiket, bármikor. Maurer Oszkárral megbeszéltük, hogy a tőkék öregedésével és a fajták bővülésével a Zöldfülű már nem is olyan zöldfülű: vastagabb, zamatosabb lett az előző évjáratnál. A 2012-esben már hat régi magyar fajta található: szerémi zöld, bakator, mézes fehér, bánáti rizling, sárga magyarka és fehér kadarka. A két külön palackozott szerémi zöld egyensúlyával és savaival viszont nagyon nem voltam kibékülve: a szerémségié rettentően, a 103 éves tőkékről szüretelt hajdújárásié hozzá képest csak meglehetősen élesek voltak.

Takács Lajos nem igazán lelkesedett saját 2012-es juhfarkjáért: „Nem egy nagy szám” – kínálta mellettem valakinek – „ de az idei az jó lesz” – ígérte. Volt még sauvignon blanc, ami engem ismét elgondolkodtatott: tényleg ennyire a fajélesztőt ismerjük sauvignon blanc-ként? Mert a Hollóvár sauvignon-t simán lehetne master of wine vizsgán szivatós kérdésnek betenni: jedi legyen a talpán, aki vakon kiszúrja a fajtát. Ezen a kóstolón újdonság, de amúgy régi ismerős a Somlói Apátsági Pince. Már megszoktuk, hogy ők egyáltalán nem félnek bevállalni a maradékcukrot, ha úgy alakulnak a dolgok. Hát, 2011-ben úgy alakultak. A furmint nagyon tetszett: karakteres, finom gazdag ugyanakkor egyensúlyos bor. A juhfarktól viszont – nem csak a cukor miatt – az én mérlegem már felbillent. Mások lelkesedését olvasva (itt és itt), illetve sajátomra emlékezve a 2007-es iránt persze felmerül a kérdés: vajon mennyire más ez a bor és mennyit változott a mérleg? Demeter Zoltán Birtok száraza 2012-ből is hozta az elvárt magas szintet, mintha szárazabb is lenne a korábbi határozottan félszáraz vonalnál, de az is lehet, hogy csak a kontextus csapott be.

Tokajnál maradva megállapítottam, hogy egyre szebbek és továbbra is jó áron kaphatók a Pelle Pince borai. A 2012-es Birtok Furmint egy tartályos kísérlet eredménye, végül került bele hordós tétel is: kedves, jól iható, mosolygós száraz furmint lett belőle. Más karakter a Birtok Hárslevelű: sokkal strukturáltabb, markánsabb, mégis képes megmutatni a fajta báját. Ráadásul 2500 Ft-ért igen jó vétel. Az egy évvel idősebb Zsófia Cuvée egy könnyed, nemzetközi stílusú tokaji édes, ahol a furmint és a hárs pont annyi sárgamuskotállyal házasodott, hogy játékos, hízelgő, finom bort kapjunk. A két buborékos Eymann közül nekem inkább a Secco nevű rajnai rizlingből készült gyöngyözőbor jött be: friss, almás, citrusos, ivós. A Pinot Rosé Sekt az én ízlésemnek nem volt elég száraz és feszes. Ha pedig valaki olyan pezsgőt akar kóstolni, amit még soha és elég bevállalós, akkor próbálja ki Cotarék Bela Penina nevű extrém sportját hétezer forintért. Vitovskából és malvazijából készült nem éppen tradicionális eljárással. A stabil alapborhoz erjedő mustot adtak, tirázs likőrről és degorzsálásról pedig szó sem volt. Kinézetre is olyan zavaros, amit a borászok többége a pincében lopóból is szabadkozva töltene ki. Kóstolva erre még rátesz egy lapáttal, A Terroir Club vezetője Kató András finoman ezt vadságnak nevezte, mindenesetre az biztos, hogy nem egy tizenkettő egy tucat tétel. Hozzá képest a 2005-ös merlot a maga rettentően szigorú struktúrájával, ami ugye merlot-nál azért nem megszokott, maga volt a megtestesült konformizmus.

Szászi Endre 2012-es cabernet sauvignon-ja a balatoni vörösek közt is a könnyedebb vonalat hozza, most viszont éreztem benne egy kis keserűséget, ami nem igazán állt jól neki. Pók Tamás első két bora bizony megriasztott. A Rigópohár (Pajdos furmint-hárslevelű) 2011 és a Négykezes (vörös házasítás) 2010 is elsőre dugóssághoz hasonló szagokat árasztott. Idővel ez némileg szellőzött, ízben pedig nem volt érezhető, így vélhetően nem a TCA köpött a levesbe borba, de ettől eltekintve sem szerettem őket. Ha már, akkor a Pajdos 2009-et választanám, ő egy korrekt egri bikavér. Bevallom kissé remegő pohárral közelítettem a Csobánci Bormanufaktúra asztalához. Kóstoltam már tőlük nem egy olyan bort, amit én simán hibásnak mondanék, de szerencsére nem vagyok szakember. A 2012-es Aspiratio nevű szürkebarát-sárgamuskotály házasításnál nekem megint rezgett a léc, az évjáratmegjelölés nélküli Kurucvér, ami 2010-es és 2011-es kékfrankos és pinot noir házassága pedig csak szimplán rossz volt. Végül mégis (szó szerint) jó szájízzel távozhattam tőlük köszönhetően a 2008-as pinot noirnak. Nem a megszokott magyar kadarkás vonalra kell gondolni, van benne rendesen tannin, sav és hordó is, ám közben fűszeres, gyümölcsös és izgalmas bor. Sőt, ha jól lestem, akkor 2500 Ft lesz az ára, amennyiért bőven megéri.

Hiába érdekesek, azért nehezen mondanám ugyanezt az egri Attila Pince boraira. A 2008-as syrah szinte szűztermés, mégis szépen mutatja a fajta izgalmas fűszerességét. A gazda szerint a későbbi évjáratok lesznek az igaziak, viszont már ez is öt és félezer forintba kerül. A szintén 2008-as turán pedig majdnem kilenc és ezt még akkor sem tudtam elfelejteni neki, ha a kor egyáltalán nem volt érezhető rajta és a fajtához képest túlzásoktól is mentes volt. A soproni Wetzer Péter két 2011-es évjáratú kékfrankossal érkezett a bemutatóra. A birtok a fajta kedvesebb, megközelíthetőbb arcát mutatja, a Spern Steiner pedig keményebb, szikárabb bor. Mindkettő tetszett. Van már villányi bor is a Terroir Club választékában: a tizenöt éve idetelepült szimpatikus német házaspár alapította Wassmann Pince. Mindhárom boruk rendkívül tiszta és természetes volt. Rozéjuk a komolyabb de még jól iható típus, szintén 2012-es portugieserük az egyik legszigorúbb, amit valaha ittam, nem az a játékos, mosolygós fajta. Legjobban végül a 2011-es merlot tetszett: erőteljes, lendületes, mély és finom.

Hazafelé újra eszembe jutott a nagy borfesztivál: és végképp úgy éreztem, semmiből nem maradtam ki.

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s