TerroArt furmint

ferenczialex

Csopak nekem sokáig Jásdi és a Tamás Pince volt. Jó néhány éve is, mikor családdal ott nyaraltunk, dacolva a kegyetlen koradélutáni napsugarak szította hőséggel és a Kossuth utca egyre meredekebb emelkedésével ezt a két szomszédos pincét céloztam meg, hogy beszerezzem a következő napok innivalóját. Most már tudom, hogy akkor is ott volt kicsit még feljebb a Szent Donát Pince és Étterem. Azóta, hogy néhány fesztiválon találkoztam már velük és boraikkal, biztos vállalnám azt a kis további kaptatót. Egyelőre azonban inkább a bor jött hozzám, egy a Szitahegyről származó furmint személyében.

Szent Donát Pince Szitahegy Furmint 2011. Nálunk szokatlan és ötletes extra szélesvásznú címke a festészet és a bor összekapcsolásával. Vonzó, körtés, süteményes, édes fűszeres illat cseppnyi mazsolásba hajló túlérett karakterrel és balatonias szalmás hangulattal. Határon innen, nem telítő, nem fárasztó. Erőteljes kézfogással köszön be: gazdag fűszeres gyümölcsösségét szépen ellenpontozza finom kesernyéje és lendületes savai. Épp annyi cseresség figyel csak be, ami kellemesen rusztikussá, de még nem faragatlanná teszi a bemutatkozást. A folytatásban valahogy veszít a koncentrációból, ez most tényleg olyan bor, ahol érdemes beszélni a kortyközépről. Legalábbis a terminus temporális interpretációjában. A lendületes kezdés és az első húsz percben berúgott két szép gól után, kicsit visszavesznek az iramból, de attól még jó a meccs ez végig. Lefújás előtt az alkohol is befűt cseppet, ám a hat pont nálam így is megvan. Borfalu Bortéka 2150 Ft (gyommal benőtt elhanyagolt honlapjukat nem vagyok hajlandó belinkelni.)

A Mágus nem varázsolt

El. Legalábbis elsőre. Aztán ahogy nyílt, nyíltam egyre inkább tetszett. Az első kortyokat szinte hígnak éreztem, majd kezdett sűrűsödni. Vagy csak megszoktam. Aztán eszembe jutott: talán pont ez a Mágus volt, amiről már írtam. Bizony. Már három és fél éve. Ennyi idő távlatából meglehetősen kétséges, mennyire lehet emlékezni egy borra, mégis megpróbáltam magamban összehasonlítani a kettőt, ami egy. Szigorúbb lett, hűvösebb és jóval kevésbé gyümölcsös, helyette inkább jobban ráspis. A sós csillámpala felfalta az édes gyümölcsöket, valóságos kődzsúsz lett belőle. Más tekintetben azonban egyáltalán nem látszik rajta a kor. Ahogy mondani szokás: áll, mint a cövek, fáradtságnak semmi jele. A struktúra kitart. És azért szépen csúszik, nem hízeleg, de természetességével még mindig vonz. Első találkozásunkkor hat és hét között vacilláltam, most öt és hat pont közé tenném. [Ráspi Mágus 2007, ha képről esetleg nem jól látszana.]

La Péira en Damaiséla

Peira

A képen úgy tűnik, hogy az Obriers némileg elhomályosítja a Flors-t, a valóságban ez inkább fordítva igaz. De kezdjük csak az elején. A 2004-ben indult alig tizenkét hektáros La Pèira en Damaisèla nagyon hamar Languedoc egyik vezető birtoka lett. Az alapító tulajdonos Rob Dougan ausztrál zeneszerző, akinek Clubbed to Death című dala a Mátrixban is elhangzik. A pincészet fiatal borásza Jérémie Depierre korábban a Château Margaux-nál is dolgozott. Érdekes társaság az biztos. Meg is lett az eredmény: elég komoly értékelésekkel szórják meg boraikat mostanában. Két mai főszereplőnk közül az Obriers 90-91 Parker-pontos, a Flors pedig a Rhone Reporttól kapott 93-96 pontot.

A kisebb testvér Les Obriers de la Pèira 2011 kétharmad rész cinsault és egyharmad rész carignan házasítása. Közepesen intenzív illatában cseppet megfőtt erdei gyümölcsöket fedezhetünk fel pörköltes (nem pacal) vaníliás díszítéssel. Szájban széles, telt, ízgazdag és finom. Szerkezete rendben van, bár különös izgalmakat nem rejt. Inkább a tannin cipeli a nem kevés súlyt, savai néha cseppet lustálkodnak. Gyümölcsösségével, buja fűszeres édességével hódít, de arra ügyesen vigyáz, hogy ne essen túlzásokba. Ilyen egy magabiztos hat pontos bor.

A Las Flors de la Pèira 2010 55% grenache, 30% syrah, 10% mourvèdre és 5% cinsault házasítása. Visszafogott, szolidan vonzó illattal mutatkozik be, kicsit emlékeztet a bordói nagyok finom eleganciájára. Amikor a visszafogottság nem eufemizmus az ürességre: sok mindent ki lehet hámozni belőle, csak épp semmi nem fog banálisan orrba vágni. Fekete cseresznye és erdei gyümölcsök, mentás étcsokoládé, de nem durván nyolc után. Kóstolva krémes, gazdag, mégis szigorúan fegyelmezett, mint egy bombázó könyvelőnő. Érett de határozott tanninja, észrevétlenül tökéletes savszerkezete, sűrűsége és mélysége finomságával párosulva bárkit levesz a lábáról. Talán csak az alkohol lóg ki egy cseppet belőle. Eléri a nyolc pontot.

Mindkettőt innen rendeltem, az Obriers tizennégy, a Flors harminc euróba került. Mindkettő jó vétel volt, megérik a pénzüket: a kistestvér hibátlan, az árának megfelelően mély és finom, a Flors hozza ugyanezt sokkal kifinomultabb és izgalmasabb kiadásban. Van egy nagytestvér is, rá azért már gyűjtenem kellene.Végezetül hallgassuk meg a borosgazda legismertebb zenei alkotását.

Rise and Fall

veresekA 2009-es Veres és az én történetem két és fél éve kezdődött, mikor a Furmint Február nagy kóstolóján megfogadtam, hogy a forradalmi módon csak acélban edződött mégsem könnyednek szánt furmintot alaposabban is meg kell vizsgálnom. Kivételesen egész hamar valóra váltottam a tervet, és milyen jól tettem. Felejthetetlen élmény volt: nemzetközi klasszis száraz furmintot kóstolhattam, decemberben ez már hivatalos lett. Persze adódott rögtön a kérdés: vajon hogy bírja majd az idő múlását, hogyan fog érni? Illetve mi lesz a következő évjáratokkal? Lesznek-e azok is olyan jók, egyáltalán marad-e ez az acélos út? Tavaly ősszel aztán a 2011-est is igen meggyőzőnek találtam, most pedig eljött az idő, hogy megnézzem az idősebb és fiatalabb testvért egyszerre egymás mellett is. A kilences meglepett, sőt bevallom cseppet csalódtam is: koros bornak mutatja magát. Azt hittem, frissebb marad még így alig négyévesen. Fiatalkorához képest sokkal intenzívebb lett az illata: mézes, puha körtés, teás, reszelt almának viszont hála istennek nyoma sincs. Kóstolva is ezeket az érett, nyugodt aromákat kapjuk, sima felszínnel, némi visszafogott kesernyével. Tisztességben megöregedett furmint lett: gyümölcsök és sósság még mindig van, izgalmas szerkezet és játékos savak már nem annyira. Milyen jó, hogy boroknál lelkiismeretfurdalás nélkül válthatunk a fiatalabbra. A tizenegyes nem meglepő de kísérteties módon hasonlít a kilences két évvel ezelőtti önmagára. Közepesen intenzív frissen édeskés, picit köves illatú. Kóstolva talán valamivel feszesebb és kevésbé rusztikus/furmintos, még inkább nemzetközi stílusú. Persze azért bőven van neki egyénisége, csak tokaji furmintnak ilyen kozmopolita. Épp az benne a jó. Ha pontozni kell: a kilences erős öt, a tizenegyes hét vagy nyolc. Én már várom a tizenkettest. Videó nincs, de a címadó dalt azért belinkelem:

Szentesi “A” Cuvée 2011

szentesi_a_cuveeBorászok borásza, a bloggerek kedvence, kézműves borok kereskedője, az őshonos magyar fajták újrafelfedezője és nem mellékesen az egyik legjobb magyar vörösboros gazda. De ez most egy fehér lesz, a pince alap házasítása. Zengő, rajnai rizling, egy kis zöldveltelini és ezerjó. Az elnevezés nem nagyképűség, régebben volt B is. Meglehetősen intenzív, édes hangulatú, érett gyümölcsökkel teli vonzó illattal mutatkozik be. Kóstolva talán még komolyabb, mint várnánk. Sűrű, izmos test,  rengeteg gyümölcs érkezik még éppen nem túléretten. Egy kis cseresség is befigyel, épp csak  amennyi még jól áll neki. Besegítenek aztán szép savai és határozott sóssága, így szárazra jön ki a végeredmény. No meg hosszúra és nagyon finomra. Ilyen kétezer forintos alapbort kellene minden pincének készítenie. Simán hat pont. Gyors online körbenézés alapján kapható otthon a Kézműves Borok Házában, a Radovinnél és a Borkirálynál, de most a Decanter Borszaküzletben a legjobb vétel 1640 Ft-ért.