Rise and Fall

veresekA 2009-es Veres és az én történetem két és fél éve kezdődött, mikor a Furmint Február nagy kóstolóján megfogadtam, hogy a forradalmi módon csak acélban edződött mégsem könnyednek szánt furmintot alaposabban is meg kell vizsgálnom. Kivételesen egész hamar valóra váltottam a tervet, és milyen jól tettem. Felejthetetlen élmény volt: nemzetközi klasszis száraz furmintot kóstolhattam, decemberben ez már hivatalos lett. Persze adódott rögtön a kérdés: vajon hogy bírja majd az idő múlását, hogyan fog érni? Illetve mi lesz a következő évjáratokkal? Lesznek-e azok is olyan jók, egyáltalán marad-e ez az acélos út? Tavaly ősszel aztán a 2011-est is igen meggyőzőnek találtam, most pedig eljött az idő, hogy megnézzem az idősebb és fiatalabb testvért egyszerre egymás mellett is. A kilences meglepett, sőt bevallom cseppet csalódtam is: koros bornak mutatja magát. Azt hittem, frissebb marad még így alig négyévesen. Fiatalkorához képest sokkal intenzívebb lett az illata: mézes, puha körtés, teás, reszelt almának viszont hála istennek nyoma sincs. Kóstolva is ezeket az érett, nyugodt aromákat kapjuk, sima felszínnel, némi visszafogott kesernyével. Tisztességben megöregedett furmint lett: gyümölcsök és sósság még mindig van, izgalmas szerkezet és játékos savak már nem annyira. Milyen jó, hogy boroknál lelkiismeretfurdalás nélkül válthatunk a fiatalabbra. A tizenegyes nem meglepő de kísérteties módon hasonlít a kilences két évvel ezelőtti önmagára. Közepesen intenzív frissen édeskés, picit köves illatú. Kóstolva talán valamivel feszesebb és kevésbé rusztikus/furmintos, még inkább nemzetközi stílusú. Persze azért bőven van neki egyénisége, csak tokaji furmintnak ilyen kozmopolita. Épp az benne a jó. Ha pontozni kell: a kilences erős öt, a tizenegyes hét vagy nyolc. Én már várom a tizenkettest. Videó nincs, de a címadó dalt azért belinkelem:

Reklámok

Sajt mellé

20130716_222658 Embert próbáló feladat volt előkészíteni ezt a posztot: két hét alatt több, mint 80 000 párosítást próbáltam ki, mielőtt kiválasztottam a bort ehhez a négy sajthoz. Érett Asiago Olaszországból, tizenöt hónapos Schlossberger és 2010-es évjáratú Gruyére Svájcból, végül pedig egy hároméves Gouda Hollandiából. Pedig valójában nem szabad sajtot enni, ha a borra akarunk koncentrálni, ugyanis csúnyán elvihet minket az erdőbe egy-egy jól/rosszul kiválasztott sajt. No, de én tudtam, mit csinálok: koncentrációról szó sem volt, inkább csak örülni akartam a jó bornak és sajtoknak. Tényleg, a bor. Domaine le Clos du Serres La Blaca 2010. Harmincévesen mérnökből lett borász három év keresés után 2006-ban megvesz egy languedoc-i birtokot. Tizenkét hektár szőlő egy geológiai kirakós játék tetején – mondja. Ehhez a borhoz is tizenöt parcellányi syrah-ból négy teljesen eltérő talajút és karakterűt választottak ki, egy kis grenache-sal fűszerezték és carignan-nal adtak neki lendületet. Igézően sötét, tintás színe, lomha, olajos mozgása komoly bort sejtet. Nem éppen szokványos illatában szakírók szerint kámfor, akácvirág, szeder (csak nem a RIM mobiljára gondolnak?)  és fekete málna. Ez utóbbi mi ez? Nem csak a bor színe miatt mondják ugye? Azonban valami kámforos perverzió vagy izgalom (gusztus kérdése) és egy halom erdei gyümölcs tényleg ott van az illatában. Kóstolva nagytestű, buja: rengeteg gyümölcs és fűszer tobzódik, mégis megvan benne a kellő tartás és frissesség is. Tanninjai érettek, utóíze nagyon hosszú. Erős hét pont 18 euróért nem rossz vétel. Nem bírták elnyomni a sajtok, pedig ezek mellett az már komoly teljesítmény. A Gouda a legdurvább, le sem tagadhatná a korát: van valami egyedi stichje, mintha egy dohos pincében érlelődött volna. Izgalmas édes, finoman csípős és kikristályosodottan aminósavas. Az érett Asagiao kevésbé különc, egyszerűbben gyümölcsös sós a végén aztán cseppet ő is csíp. A Schlossberger a legkevésbé izgalmas: édes és krémes, persze sós is, a borral azért jól kijöttek. Végül a Gruyere-rel lettek a legjobb pár: magában is ez volt a legelegánsabb sajt: krémes, kristályos, diós, gyümölcsös és visszafogottan csípős. A borral pedig még tovább erősítették egymást, együtt akár nyolc pontot is kaphatnának.

Kis hanga

2013-07-06 19.56.10

Marie-Pierre Manciat Pouilly-Fuissé Les Petites Bruyéres 2011. Pouilly-Fuissé nagyon híres appelláció Burgundia déli részén Maconnais régióban, ahol természetesen csak chardonnay-t termesztenek, és nem szabad összetéveszteni Pouilly-Fumé-vel, ami ellenben Loire és sauvignon blanc. Divatos lett, a nevet eléggé elkoptatták, ám ez a birtok komoly dolgokat művel. A bor agyagos, mészköves talajról jött, hűtött acéltartályban erjedt, tíz hónapig finomseprőn érett. Tiszta, friss, édeskésen vonzó illat: körte, őszibarack, dió, ilyenek. Kóstolva nem nagytestű, inkább elegáns és finom. Tényleg az van, amit írnak róla, hogy hihetetlenül eltalálták az érettség és jó savak egyensúlyát. Zamatos gyümölcsök, pici sósság, lendületes mégis kerek savak. Tud azért a chardonnay is, ha akar. Kilencvenkét Robert Parker és hét palack pont. Szállítással együtt nagyjából 18 euróra jött ki, ami nem rossz, csak ne számoljuk át, mert a több, mint ötezer forint már kevésbé lelkesítő. A világ anyagilag boldogabbik felén persze, ahol nem mindig csak néhány év múlva lesz jobb, csak húzzuk ki ezt a néhány évet még a folyamatos vetítés, olyan jó vételnek találják, hogy egyből egy tucatot rendelnek belőle, így az év minden hónapjára juthat belőle. Hát, el bírnám viselni.