A 2009-es Veres és az én történetem két és fél éve kezdődött, mikor a Furmint Február nagy kóstolóján megfogadtam, hogy a forradalmi módon csak acélban edződött mégsem könnyednek szánt furmintot alaposabban is meg kell vizsgálnom. Kivételesen egész hamar valóra váltottam a tervet, és milyen jól tettem. Felejthetetlen élmény volt: nemzetközi klasszis száraz furmintot kóstolhattam, decemberben ez már hivatalos lett. Persze adódott rögtön a kérdés: vajon hogy bírja majd az idő múlását, hogyan fog érni? Illetve mi lesz a következő évjáratokkal? Lesznek-e azok is olyan jók, egyáltalán marad-e ez az acélos út? Tavaly ősszel aztán a 2011-est is igen meggyőzőnek találtam, most pedig eljött az idő, hogy megnézzem az idősebb és fiatalabb testvért egyszerre egymás mellett is. A kilences meglepett, sőt bevallom cseppet csalódtam is: koros bornak mutatja magát. Azt hittem, frissebb marad még így alig négyévesen. Fiatalkorához képest sokkal intenzívebb lett az illata: mézes, puha körtés, teás, reszelt almának viszont hála istennek nyoma sincs. Kóstolva is ezeket az érett, nyugodt aromákat kapjuk, sima felszínnel, némi visszafogott kesernyével. Tisztességben megöregedett furmint lett: gyümölcsök és sósság még mindig van, izgalmas szerkezet és játékos savak már nem annyira. Milyen jó, hogy boroknál lelkiismeretfurdalás nélkül válthatunk a fiatalabbra. A tizenegyes nem meglepő de kísérteties módon hasonlít a kilences két évvel ezelőtti önmagára. Közepesen intenzív frissen édeskés, picit köves illatú. Kóstolva talán valamivel feszesebb és kevésbé rusztikus/furmintos, még inkább nemzetközi stílusú. Persze azért bőven van neki egyénisége, csak tokaji furmintnak ilyen kozmopolita. Épp az benne a jó. Ha pontozni kell: a kilences erős öt, a tizenegyes hét vagy nyolc. Én már várom a tizenkettest. Videó nincs, de a címadó dalt azért belinkelem: