La Péira en Damaiséla

Peira

A képen úgy tűnik, hogy az Obriers némileg elhomályosítja a Flors-t, a valóságban ez inkább fordítva igaz. De kezdjük csak az elején. A 2004-ben indult alig tizenkét hektáros La Pèira en Damaisèla nagyon hamar Languedoc egyik vezető birtoka lett. Az alapító tulajdonos Rob Dougan ausztrál zeneszerző, akinek Clubbed to Death című dala a Mátrixban is elhangzik. A pincészet fiatal borásza Jérémie Depierre korábban a Château Margaux-nál is dolgozott. Érdekes társaság az biztos. Meg is lett az eredmény: elég komoly értékelésekkel szórják meg boraikat mostanában. Két mai főszereplőnk közül az Obriers 90-91 Parker-pontos, a Flors pedig a Rhone Reporttól kapott 93-96 pontot.

A kisebb testvér Les Obriers de la Pèira 2011 kétharmad rész cinsault és egyharmad rész carignan házasítása. Közepesen intenzív illatában cseppet megfőtt erdei gyümölcsöket fedezhetünk fel pörköltes (nem pacal) vaníliás díszítéssel. Szájban széles, telt, ízgazdag és finom. Szerkezete rendben van, bár különös izgalmakat nem rejt. Inkább a tannin cipeli a nem kevés súlyt, savai néha cseppet lustálkodnak. Gyümölcsösségével, buja fűszeres édességével hódít, de arra ügyesen vigyáz, hogy ne essen túlzásokba. Ilyen egy magabiztos hat pontos bor.

A Las Flors de la Pèira 2010 55% grenache, 30% syrah, 10% mourvèdre és 5% cinsault házasítása. Visszafogott, szolidan vonzó illattal mutatkozik be, kicsit emlékeztet a bordói nagyok finom eleganciájára. Amikor a visszafogottság nem eufemizmus az ürességre: sok mindent ki lehet hámozni belőle, csak épp semmi nem fog banálisan orrba vágni. Fekete cseresznye és erdei gyümölcsök, mentás étcsokoládé, de nem durván nyolc után. Kóstolva krémes, gazdag, mégis szigorúan fegyelmezett, mint egy bombázó könyvelőnő. Érett de határozott tanninja, észrevétlenül tökéletes savszerkezete, sűrűsége és mélysége finomságával párosulva bárkit levesz a lábáról. Talán csak az alkohol lóg ki egy cseppet belőle. Eléri a nyolc pontot.

Mindkettőt innen rendeltem, az Obriers tizennégy, a Flors harminc euróba került. Mindkettő jó vétel volt, megérik a pénzüket: a kistestvér hibátlan, az árának megfelelően mély és finom, a Flors hozza ugyanezt sokkal kifinomultabb és izgalmasabb kiadásban. Van egy nagytestvér is, rá azért már gyűjtenem kellene.Végezetül hallgassuk meg a borosgazda legismertebb zenei alkotását.

Reklámok

Sajt mellé

20130716_222658 Embert próbáló feladat volt előkészíteni ezt a posztot: két hét alatt több, mint 80 000 párosítást próbáltam ki, mielőtt kiválasztottam a bort ehhez a négy sajthoz. Érett Asiago Olaszországból, tizenöt hónapos Schlossberger és 2010-es évjáratú Gruyére Svájcból, végül pedig egy hároméves Gouda Hollandiából. Pedig valójában nem szabad sajtot enni, ha a borra akarunk koncentrálni, ugyanis csúnyán elvihet minket az erdőbe egy-egy jól/rosszul kiválasztott sajt. No, de én tudtam, mit csinálok: koncentrációról szó sem volt, inkább csak örülni akartam a jó bornak és sajtoknak. Tényleg, a bor. Domaine le Clos du Serres La Blaca 2010. Harmincévesen mérnökből lett borász három év keresés után 2006-ban megvesz egy languedoc-i birtokot. Tizenkét hektár szőlő egy geológiai kirakós játék tetején – mondja. Ehhez a borhoz is tizenöt parcellányi syrah-ból négy teljesen eltérő talajút és karakterűt választottak ki, egy kis grenache-sal fűszerezték és carignan-nal adtak neki lendületet. Igézően sötét, tintás színe, lomha, olajos mozgása komoly bort sejtet. Nem éppen szokványos illatában szakírók szerint kámfor, akácvirág, szeder (csak nem a RIM mobiljára gondolnak?)  és fekete málna. Ez utóbbi mi ez? Nem csak a bor színe miatt mondják ugye? Azonban valami kámforos perverzió vagy izgalom (gusztus kérdése) és egy halom erdei gyümölcs tényleg ott van az illatában. Kóstolva nagytestű, buja: rengeteg gyümölcs és fűszer tobzódik, mégis megvan benne a kellő tartás és frissesség is. Tanninjai érettek, utóíze nagyon hosszú. Erős hét pont 18 euróért nem rossz vétel. Nem bírták elnyomni a sajtok, pedig ezek mellett az már komoly teljesítmény. A Gouda a legdurvább, le sem tagadhatná a korát: van valami egyedi stichje, mintha egy dohos pincében érlelődött volna. Izgalmas édes, finoman csípős és kikristályosodottan aminósavas. Az érett Asagiao kevésbé különc, egyszerűbben gyümölcsös sós a végén aztán cseppet ő is csíp. A Schlossberger a legkevésbé izgalmas: édes és krémes, persze sós is, a borral azért jól kijöttek. Végül a Gruyere-rel lettek a legjobb pár: magában is ez volt a legelegánsabb sajt: krémes, kristályos, diós, gyümölcsös és visszafogottan csípős. A borral pedig még tovább erősítették egymást, együtt akár nyolc pontot is kaphatnának.