TerroArt furmint

ferenczialex

Csopak nekem sokáig Jásdi és a Tamás Pince volt. Jó néhány éve is, mikor családdal ott nyaraltunk, dacolva a kegyetlen koradélutáni napsugarak szította hőséggel és a Kossuth utca egyre meredekebb emelkedésével ezt a két szomszédos pincét céloztam meg, hogy beszerezzem a következő napok innivalóját. Most már tudom, hogy akkor is ott volt kicsit még feljebb a Szent Donát Pince és Étterem. Azóta, hogy néhány fesztiválon találkoztam már velük és boraikkal, biztos vállalnám azt a kis további kaptatót. Egyelőre azonban inkább a bor jött hozzám, egy a Szitahegyről származó furmint személyében.

Szent Donát Pince Szitahegy Furmint 2011. Nálunk szokatlan és ötletes extra szélesvásznú címke a festészet és a bor összekapcsolásával. Vonzó, körtés, süteményes, édes fűszeres illat cseppnyi mazsolásba hajló túlérett karakterrel és balatonias szalmás hangulattal. Határon innen, nem telítő, nem fárasztó. Erőteljes kézfogással köszön be: gazdag fűszeres gyümölcsösségét szépen ellenpontozza finom kesernyéje és lendületes savai. Épp annyi cseresség figyel csak be, ami kellemesen rusztikussá, de még nem faragatlanná teszi a bemutatkozást. A folytatásban valahogy veszít a koncentrációból, ez most tényleg olyan bor, ahol érdemes beszélni a kortyközépről. Legalábbis a terminus temporális interpretációjában. A lendületes kezdés és az első húsz percben berúgott két szép gól után, kicsit visszavesznek az iramból, de attól még jó a meccs ez végig. Lefújás előtt az alkohol is befűt cseppet, ám a hat pont nálam így is megvan. Borfalu Bortéka 2150 Ft (gyommal benőtt elhanyagolt honlapjukat nem vagyok hajlandó belinkelni.)

Vannak még kérdések

demeter_pezsgo

Dűlők és kérdések írtam egy évvel ezelőtt Demeter Zoltán 2011-es borainak évjárat-bemutatójáról. A bemutató koncepciója idén némileg változott: nem ragaszkodtunk évjárathoz, hanem az aktuálisan forgalmazott/forgalomba kerülő tételeket kaptuk poharainkba. A bevezetőben a pincészet koncepciójáról a borász elmondta, hogy a tervek szerint egy ideig csupán három dűlős boruk lesz állandóan, mindegyik a dűlő kérdezőfajtájából, nevezetesen a Veres furmintból, a Szerelmi hárslevelűből, az Őszhegy pedig sárgamuskotályból. A többi megmarad a kalandozások szintjén, ha arra érdemes lesz. Tizenkét bort kóstoltunk, sorban a gyors benyomások következnek.

A 2010-es Pezsgő remek formában van. Tiszta, elegáns és finom. Sallangmentes, nem éppen túldíszített darab, komoly de szépen csiszolt savakkal. Nálam tökéletesen elérte a célját, amiről készítője is beszélt. Nem Champagne-t próbálja utánozni, hanem önálló karakter, borszerűbb és tokaji. A 2012-es száraz Birtokbor is nagyon a helyén van, érzésem szerint jobban, mint elődei: karakterében jobban hasonlít a dűlős szárazakra, mint az eddigiek. Kistestvérként persze könnyebben iható és értelmezhető, de felcsillantja a dűlősek mélységét és komolyságát is, ha valaki ezt keresi benne. Könnyen lehet, hogy jó ideig az utolsó Kakast kóstolhattam a 2012-es személyében, ugyanis ahogy a borász fogalmazott, amíg nincs megértés a dűlők karakterét illetően, addig a pezsgőbe kerül a Kakas termése. Úgy tűnik nálam fiatalon verhetetlen a Veres. A 2012-es édeskés, fűszeres, köves, almás pités illattal mutatkozott be, a korty pedig szokás szerint friss, elegáns és finom. Ez már a harmadik hordó nélküli évjárata a dűlőnek, én egy-két évesen rajongok értük feltétlenül. Az érlelhetőség még kérdéses, ám egy évjárat egy palackja alapján (bár sajnos nem voltam egyedül) még nem vagyok hajlandó temetni. A Szerelmi mindig más, így volt ez a 2012-essel is. Furmintok után hárslevelű, vulkáni kövek után lösz, nincs itt min csodálkozni. Gazdag, édes, kekszes illat, széles korty, az előző kettőhöz képest engedékenyebb (kevésbé szigorú) struktúra. Az alkohol kicsit csíp, viszont nagyon jóízű a korty. Tavaly nem igazán tetszett a Narancsbor 2011, aki akkor még 13 nap együtt néven futott. Ez a héjon áztatott furmint semmiképpen nem mindennapi bor, ám az egy év pihenés egyértelműen javára vált. Vad, áradó, felismerhető és leírhatatlan illatával ajtóstul ront a házba. Kóstolva sűrű, vastag, karakán és lendületes, miközben a maga nemében elegáns, ha egy narancsborról egyáltalán lehet ilyet mondani.

Az Édes borok vízére evezve a 2012-es Birtokbor következett. A cél és elképzelés ugyanaz, mint száraz testvérénél: elérhető belépőbor, ami elég jó ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést a magasabb szintek iránt. Krémes, nem túl édes kedves bor, édes citrusos illattal. A 2009-es Főbor, aki már Eszter néven fut persze sokkal összetettebb és izgalmasabb. Tokajhoz képest visszafogottabbak a savai, így önmagában is kiváló desszertnek. A 2008-as Aszú elképesztő bor. A határokat feszegeti 305 gramm cukrával, 11,7-es savjával és 7,5% alkoholjával. Mégsem olyan extrém, mint a puszta adatokat olvasva gondolnánk, inkább csupán lenyűgözően nagy. Gyönyörűen magas egyensúlyban van. Krémes, sűrű, mély és mégis gyümölcsös. Ahogy a borász mondja, kiragad minket a mindennapokból: arra késztet, hogy lelassuljunk, megálljunk.

demeter_terkep

Tokaji pincészettől szokatlan húzás, hogy három vörösborral zártuk az estét, de miért is ne próbálkozhatna vörösborokkal, tette fel a jogos kérdést házigazdánk. Az egri borvidékről, Nagytályáról származó cabernet franc szőlőből készíti őket, és így sorban a hármat kóstolva talán sikerült megsejtenem valamit készítőjük koncepciójából. A Nagyaszó 2011 már tavaly is bemutatkozott, engem akkor sem győzött meg. Végig égető, közepesnél vékonyabb testéhez mérten brutális alkoholját nem tudom megbocsátani, hiába az izgalmas fűszeresség kortyban és illatban egyaránt. A Nagyaszó 2010 egy szárazra erjesztett vörös főbor, egy lépéssel közelebb vitt a megoldáshoz. Az előzőnél magasabb savak és a majdnem 12 gramm maradékcukor a szintén 16%-os alkohollal egyensúlyban még nincs, de mindenképp emészthetőbbé, értelmezhetőbbé teszi. Likőrös hangulatot kapunk, ami máshonnan ismerős lehet. A Nagyaszó 2012 már édes vörösbor 81 gramm cukorral és 11% alkohollal. Az erjedést szándékosan megállították, és valóban így jutottunk legközelebb az egyensúlyhoz. Ezzel együtt a bor komplexitása nagyjából az édes birtokbor szintjén van, amit én még mindig szívesebben innék szinte bármikor.

Ha már szóba hoztam, hogy mit innék szívesen, talán nem teljesen érdektelen egy képzeletbeli dobogót felállítanom. Három kedvencem három különböző kategóriából érkezett. Bronzérmes helyre a Pezsgő futott be, ezüstérmet pedig az immár örök kedvenc Veres szerzett nálam. A kóstoló bora pedig nem meglepő módon az Aszú lett, az egyik legjobb tokaji pince reprezentatív soránál sem lehet ez igazából másképp. Dűlők és kérdések – írtam tavaly, és kérdés persze maradt idénre is bőven. De éppen Demeter Zoltán ettől nem fog zavarba jönni. Ha valaki, ő talál válaszokat.

A fotókat a pincészet Facebook oldaláról vettem kölcsön, a meghívást a kóstolóra ezúton is köszönöm.

A Mágus nem varázsolt

El. Legalábbis elsőre. Aztán ahogy nyílt, nyíltam egyre inkább tetszett. Az első kortyokat szinte hígnak éreztem, majd kezdett sűrűsödni. Vagy csak megszoktam. Aztán eszembe jutott: talán pont ez a Mágus volt, amiről már írtam. Bizony. Már három és fél éve. Ennyi idő távlatából meglehetősen kétséges, mennyire lehet emlékezni egy borra, mégis megpróbáltam magamban összehasonlítani a kettőt, ami egy. Szigorúbb lett, hűvösebb és jóval kevésbé gyümölcsös, helyette inkább jobban ráspis. A sós csillámpala felfalta az édes gyümölcsöket, valóságos kődzsúsz lett belőle. Más tekintetben azonban egyáltalán nem látszik rajta a kor. Ahogy mondani szokás: áll, mint a cövek, fáradtságnak semmi jele. A struktúra kitart. És azért szépen csúszik, nem hízeleg, de természetességével még mindig vonz. Első találkozásunkkor hat és hét között vacilláltam, most öt és hat pont közé tenném. [Ráspi Mágus 2007, ha képről esetleg nem jól látszana.]

La Péira en Damaiséla

Peira

A képen úgy tűnik, hogy az Obriers némileg elhomályosítja a Flors-t, a valóságban ez inkább fordítva igaz. De kezdjük csak az elején. A 2004-ben indult alig tizenkét hektáros La Pèira en Damaisèla nagyon hamar Languedoc egyik vezető birtoka lett. Az alapító tulajdonos Rob Dougan ausztrál zeneszerző, akinek Clubbed to Death című dala a Mátrixban is elhangzik. A pincészet fiatal borásza Jérémie Depierre korábban a Château Margaux-nál is dolgozott. Érdekes társaság az biztos. Meg is lett az eredmény: elég komoly értékelésekkel szórják meg boraikat mostanában. Két mai főszereplőnk közül az Obriers 90-91 Parker-pontos, a Flors pedig a Rhone Reporttól kapott 93-96 pontot.

A kisebb testvér Les Obriers de la Pèira 2011 kétharmad rész cinsault és egyharmad rész carignan házasítása. Közepesen intenzív illatában cseppet megfőtt erdei gyümölcsöket fedezhetünk fel pörköltes (nem pacal) vaníliás díszítéssel. Szájban széles, telt, ízgazdag és finom. Szerkezete rendben van, bár különös izgalmakat nem rejt. Inkább a tannin cipeli a nem kevés súlyt, savai néha cseppet lustálkodnak. Gyümölcsösségével, buja fűszeres édességével hódít, de arra ügyesen vigyáz, hogy ne essen túlzásokba. Ilyen egy magabiztos hat pontos bor.

A Las Flors de la Pèira 2010 55% grenache, 30% syrah, 10% mourvèdre és 5% cinsault házasítása. Visszafogott, szolidan vonzó illattal mutatkozik be, kicsit emlékeztet a bordói nagyok finom eleganciájára. Amikor a visszafogottság nem eufemizmus az ürességre: sok mindent ki lehet hámozni belőle, csak épp semmi nem fog banálisan orrba vágni. Fekete cseresznye és erdei gyümölcsök, mentás étcsokoládé, de nem durván nyolc után. Kóstolva krémes, gazdag, mégis szigorúan fegyelmezett, mint egy bombázó könyvelőnő. Érett de határozott tanninja, észrevétlenül tökéletes savszerkezete, sűrűsége és mélysége finomságával párosulva bárkit levesz a lábáról. Talán csak az alkohol lóg ki egy cseppet belőle. Eléri a nyolc pontot.

Mindkettőt innen rendeltem, az Obriers tizennégy, a Flors harminc euróba került. Mindkettő jó vétel volt, megérik a pénzüket: a kistestvér hibátlan, az árának megfelelően mély és finom, a Flors hozza ugyanezt sokkal kifinomultabb és izgalmasabb kiadásban. Van egy nagytestvér is, rá azért már gyűjtenem kellene.Végezetül hallgassuk meg a borosgazda legismertebb zenei alkotását.

Tömény terroir

Miközben a Terroir Club őszi nyitott kóstolójára tartottam, eszembe jutott, hogy hosszú évek óta először alakult úgy, hogy egy nap sem sétáltam fel a Várba a Borfesztiválra. Valahogy nem hiányzott. Ezt viszont nem akartam kihagyni. Nem azért, mert a várbeli napijegy áráért – amiért ott csupán egy használhatatlan poharat kapok –  itt harmincnégy bort is megkóstolhatok. Nem csak azért , mert itt nincs elviselhetetlen tömeg. Nem csak a borosgazdák személyes jelenléte és a borok miatt. Persze, igazából nagyon másról és másoknak szól ez a két dolog, nekem pedig most inkább ehhez volt kedvem. Mennyiségre köpővel a kézben is épp elég ennyi, a hajtás után még olvasni is hosszú lesz a hirtelen benyomások felületes összefoglalóját.
olvasásának folytatása